Bor és zene

Bach szerette a bort. (Mondjuk a sört is.) Márai szerette Bachot és a bort. Én szeretem Márait, Bachot és a bort. Meg a május, meg a biciklizést, ja és persze a Badacsonyt is.

Hogy hogy jön ez össze? A múltkor megtartottam a szezon első - relatíve - nagyobb biciklizését. Ez már önmagában ünnep. Beleborzong az ember, ha belegondol, hogy szeptemberig mennyit kerekezhet. :) A nap végén pedig a kezembe akadt egy Laposa Friss rizling (rajnai és olasz házasítása) a 2011-es évből. Rajta egy Márai-idézettel. Ráadásul a Laposa a Badacsony nedűje, amelyhez szép emlékek kötnek, többek között biciklisek és, hiszen minden évben legalább egy délután (vagy egy éjszaka) erejéig megállok ott is rendes biciklitúrámat megszakítva azért, hogy hörpintsek egy rizlinget vagy szürkebarátot. Ráadásul Márai a kedvenc íróm. Mindezek után nem volt kérdés, hogy megkóstolom ezt a két randevúzó rizling gyermekét. Finom, kicsit fűszeres, nyári. Azt írja a címke, hogy nem sértődik meg, ha fröccsnek használják. Én mégis tisztán ittam. Pontosabban Bach mester muzsikájával fűszerezve, akit a szobámban amúgy is gyakran vegyítek Máraival.

Szóljon a Brandenburgi-versenyek egyik darabja. A zenekari ciklus megrendelésre készült Christian Ludwig brandenburgi őrgróf számára. És lám-lám, milyen csodát alkotott a mester "óradíjban"!

Történt valamikor a huszadik század elején, hogy a ménesi borvidék kikerült az országból. Persze sajnos sok más gyönyörű, értékes területtel együtt, de mivel ez egy borblog, így minket ebben a pillanatban elsősorban Ménes érdekel. Meg a borai. A területen elsősorban vöröset termelnek, de vannak azért fehér borok is a pincékben.

Az Elefánt Söröző borestciklusának legutóbbi alkalmán a ménesi Wine Princess borait kóstoltuk. Így kortyolhattam bele a ménesi kadarka roséba. És noha a borokhoz érteni csak szeretnék, most büszkén megoszthatom a világgal, segítség nélkül kiéreztem belőle a szamócás illatot, még mielőtt a pincészet képviselője felhívta volna erre a momentumra a figyelmünket. Sőt! Azt is megmondtam előre, hogy ez egy igazi nyári bor, zöldövezetbe, árnyékos fa alá való... Az est végén a borászat képviselője azt is elmesélte szűk körben, hogy tavaly nyáron hogy nézett a rosé-üvegek fenekére székely ismerőse. :)

A nyári roséhoz kortyoljunk egy kis Schubertet! Auf dem Wasser - ez a romantikus szerző mai dalának címe. A zeneszerzőt tekintetjük a dal műfaja mesterének. Könnyed, kedves, nagyszerű. Kell ennél több?

Ahogyan az ember nem ölt minden este fekete öltönyt, úgy nem eszi minden nap szakácsolimpikonok friss főztjét, és nem iszik hozzá dűlőszelektál ermitage borokat.

Mivel szerettem volna valami meleget enni, időm meg kevés volt, az alábbiak szerint jártam el: egy fej durvára vágott vöröshagymát kevés étolajon megfuttattam, beletettem kockára vágott csirkemell-filét, majd hozzáöntöttem egy üveg konzerv natúr lecsót. Egy adag rizzsel tálaltam magamnak. És hogy miért írom ezt egy borblogra? Persze, hogy azért, mert felnyitottam hozzá egy viszonylag olcsónak mondható Teleki rosé cuveét, méghozzá 2011-ből. A pincészet nedűit a nálam sokkal inkább hozzáértők is jó ár-értékarányú italnak tartják. Ehhez a májusi estémhez mindenesetre valóban jól passzolt.

Ha pedig csirkemell, a zene is legyen csirkés, vagyis inkább csibés! Muszorgszkij egyik ismert művéből, az Egy kiállítás képeiből hallgassuk a Kiscsibék táncát! A szerző 1874-ben Viktor Hartmann egy kiállításának hatására írta zongoraciklusát. Az Internezzo után 0:46-nál kezdenek el táncolni a kiscsibék. Szinte látni, ahogy ropják!

Néhány napja egy stúdiószínházi előadáson vettem részt. A kortárs egyfelvonásos történet egyik főszereplője maga Papgeno volt a Varázsfuvolából. Egészen pontosan a főhős operaéneke volt, aki Mozart madarászát alakította az operamesében. Otthon, ezt a Polgár-féle rosét felbontva sokáig fülembe csengett még Papgeno áriája.

A Varázsfuvola könnyed, bohém. Már-már nem is illik az operairodalomba, annyira meseszerű. A 2011-es évjáratú Polgár-rosé könnyed, bohém, viszont tökéletesen illik a madárcsiripelős tavaszi-nyáreleji hangulatba. Nem is kérdés, hogy 

Papageno mellé őt ajánlom.

A Varázsfuvola bemutatójára 1791-ben került sor Bécsben, Mozart azonban soha nem láthatta színpadon, mert ebben az évben távozott az élők sorából. Papageno áriája műfordításban így szól:

A sípom fája fűzfagally, És fújja hejehujahaj! És könnyű szívvel fújja azt,  Hogy ismer engem úr, paraszt.  A kandi lépet én rakom A lombos füttyös ágakon. A kincsre, pénzre gondom nincs,  Mert nékem szól a csíz, a pinty!  A szárnyas jószág mind enyém,  A 

lombok árnyas rejtekén. De olyan lép is volna jó,  Mely vászonnépnek rakható.  A lépre jönne így talán, És fogva lenne mind a lány,  Oly hangos vón' a kis kalit,  Hogy olyan lárma ritka itt!  Ha telve vón' a kis kalit,  Én lesném szívük titkait. S ha tetszenék egy barna lány,  Azt mézen, cukron tartanám.  A csókja vón' a jó napot, És számból enne csókmagot.  Én minden este csendesen  Elringatnám a keblemen!  

A bor pedig így néz ki:

Egyik este fáradtan hazatérve felnyitottam egy palackot Dúzsi Tamás 2011-es szegszárdi (sic!) roséjából. Néhány perccel előtte még zuhogott az eső, de amint csendesedett az ég, kinyitottam az ajtót, és hamar a nyitott folyosón találtam magam. Bentről döngettem Pachelbelt a hifin. Friss levegő, könnyed-szénsavas rosé a számban, kellemes zene a fülemben. Ekkor már tudtam: lehet, hogy néhány perce még vihar volt, a friss levegő, a rosé és a zene már tagadhatatlanul tavaszt jelent. És igen, az udvaron is harsány, élénk zöld levelek pompáztak, amint a szomszéd felkapcsolta a lépcsőházi világítást. 

Pachelbelt (1653-1706) Johann Sebastian egyik előfutárának tartják. A (Ddúr) Canon eredteileg három hegedűre és continuóra készült. A vonósok lényegében ugyanazt a zenei motívumot variálják. Ma már sok változata ismert. (Hogy egy kicsit tabudöntögetők legyünk, az eredeti verzió mellett álljon gey koreai hip-hop variáns is!

A roséból töltöttem még egyszer. A zenét legalább ötször újraindítottam. Hogy miért nem haszáltam inkább a kézenfekvő replay-funkciót, magam se tudom. Talán a tavasz vette el az eszem...

Mire elálmosodtam, a felhők is átadták a helyet a csillagos égboltnak.

A meglehetősen futurisztikus címke sírta bele magát a bevásároló kocsimba néhány hete. Bár kóstoltam már néhány villányit, számomra Kiss Gábor neve idáig ismeretlen volt. A hatféle vörösből házasított birtokbor Codex névre hallgat. Ma már tudom: boldog lehetek, hogy engedtem a csábításnak.

Egy ilyen rejtélyes borhoz rejtélyes zenét választottam, méghozzá Schubert (1797-1828) h-moll (Befejezetlen) szimfóniáját. Dolinszky Miklós zenetörténésztől tudhatjuk, hogy a mű a leggyakrabban játszott szimfonikus zene a koncerttermekben. Ma már tudjuk, a komponista be szerette volna fejezni a Befejezetlent, azonban ez nem jött össze neki. Persze sokan úgy keresik a folytatást, mint mi a jó bort. Így csak azt ígérhetem: a blog nem ezzel a poszttal lett befejezett...

(A felvételen a Prágai Sinfonettát Fabio Bernoni vezényli.)

Amikor múltkor Zsolti barátommal beszéltünk telefonon, épp egy kellemes villányit kortyoltam. "Milyen?" - kérdezte Zsolt. Egy kétszótagos "finom" után nem tudtam mit mondani. Inkább felcsavartam a mini hifi hangerő-szabályozó gombját, és ennyit válaszoltam: "ilyen". A telefonhívás előtt Schubert-szimfóniát hallgattam, és azon törtem a fejem, hogy mennyire illik a muzsika a villányihoz. Nem vagyok benne biztos, hogy átment az üzenet Zsoltinak. Azonban egy kortynyi, akarom mondani (írni), egy ütemnyi hangulatot talán sikerült átcsempésznem az éteren keresztül.

Nem értek a borokhoz. A zenéhez is csak szeretnék. Ezen az oldalon nem is találsz majd komoly műkritikát. Két dolgot azonban megosztok, amit jó volt inni és amit jó volt hallgatni hozzá.

Gondold meg, és igyál! - énekelte Petúr az operaszínpadon. Ehhez már csak annyit tennék hozzá: "Egészségedre, Zsolti!"