Néhány napja egy stúdiószínházi előadáson vettem részt. A kortárs egyfelvonásos történet egyik főszereplője maga Papgeno volt a Varázsfuvolából. Egészen pontosan a főhős operaéneke volt, aki Mozart madarászát alakította az operamesében. Otthon, ezt a Polgár-féle rosét felbontva sokáig fülembe csengett még Papgeno áriája.
A Varázsfuvola könnyed, bohém. Már-már nem is illik az operairodalomba, annyira meseszerű. A 2011-es évjáratú Polgár-rosé könnyed, bohém, viszont tökéletesen illik a madárcsiripelős tavaszi-nyáreleji hangulatba. Nem is kérdés, hogy
Papageno mellé őt ajánlom.
A Varázsfuvola bemutatójára 1791-ben került sor Bécsben, Mozart azonban soha nem láthatta színpadon, mert ebben az évben távozott az élők sorából. Papageno áriája műfordításban így szól:
A sípom fája fűzfagally, És fújja hejehujahaj! És könnyű szívvel fújja azt, Hogy ismer engem úr, paraszt. A kandi lépet én rakom A lombos füttyös ágakon. A kincsre, pénzre gondom nincs, Mert nékem szól a csíz, a pinty! A szárnyas jószág mind enyém, Alombok árnyas rejtekén. De olyan lép is volna jó, Mely vászonnépnek rakható. A lépre jönne így talán, És fogva lenne mind a lány, Oly hangos vón' a kis kalit, Hogy olyan lárma ritka itt! Ha telve vón' a kis kalit, Én lesném szívük titkait. S ha tetszenék egy barna lány, Azt mézen, cukron tartanám. A csókja vón' a jó napot, És számból enne csókmagot. Én minden este csendesen Elringatnám a keblemen!
A bor pedig így néz ki:
